Ez a weboldal sütiket használ a jobb felhasználói élmény érdekében.
Az élet tanítása
Ismerje meg a hit és a történelem mély összefüggéseit egy személyes beszámolón keresztül, amely egy Magyarországon forgatott holokauszt-sorozat statisztaélményeit köti össze a megrázó bibliai próféciákkal és a túlvilági élet igazi szellemi magyarázatával.
"Minthogy azért Krisztus testileg szenvedett, fegyverkezzetek fel ti is azzal a gondolattal, hogy a ki testileg szenved, megszűnik a bűntől". — 1Pét 4,1
• Szorosan kapcsolódó oldal: A szombat napja – bibliai jelentése →
• Kapcsolódó oldal: Szent Szellem ajándékai – bibliai magyarázat →
Bevezető
Ahhoz, hogy megérthessük az élet igazi mélységeit és a cikk későbbi, megrázó szellemi igazságait, először vissza kell tekintenünk a múlt ártatlan pillanataira: a gyerekkori nosztalgiázás, az önfeledt utcai focizások emléke mind közelebb visznek minket a földi létezés és a bibliai tanítások tiszta megértéséhez.
Üdvösség felé vezető út:
Nehéz idős korban a gyerekkor éveire tisztán emlékezni, pedig sok pillanat van minden ember életében, mikor eszébe jut egy epizód rég elfelejtett agytekervények porosodó raktáraiban, mikor belső szobájának csendes zugában csak néz, az ablaka fényében merengve bámulja az utcán járkáló embereket.
Márk Evangélista
Jézus csodáiról ír, mikor egy vaknak adta vissza látását, és megkérdezte az első próba után, hogy lát-e valamit. A vak azt válaszolta, hogy már látja az embereket, mint valami járkáló fákat. Jn 9,5-12.
Ilyen módon merengve, mi is látjuk az embereket, de elmélyedt merengésben csak azt látjuk, hogy valakik járkálnak, azonban a feltörő emlékek, ami lelki szemeink előtt jelennek meg, ezeket mind eltakarják, homályos képekké alakítják, az egyre valóságosabban és egyre előretörő, egyre nagyobb felbontásban megjelenő emlékek. Talán valaki felteszi magában a kérdést, ha látja, hogy csak bámulunk az ablakon, hogy ez mit láthat kint? Talán még nem látott járkáló embereket?
Azonban ö nem tudja, hogy lelki szemeink előtt egy teljesen más világ jelent meg, merengés közben, a múltból, ami idő utazóvá tett egy pillanatra, vagy pár percre, míg meg nem zavarnak az elmélkedésünkbe. Ha egy távolabbi elmúlt év megmaradt emlékei szabadulnak fel, úgy mint az 1960-as évek, akkor azt kell mondanom, hogy egy gyerek számára más volt mint ma, gyerekként az egész utcával azonosultunk, és ha egy kortársunk játszani hívott, az egyenlő volt az utcában lakó összes gyerek játékra hívásával, a féktelen rohangálásra, vagy az akkori időben focilabdának nevezett gömb alakú felfújt bőr vagy gumi gömb, ami ellenállhatatlan vágyat ébresztett a környék gyerekei számára, hogy ha lehet akár csak egyszer is belerúgni jó nagyot, aztán rohanni, rohanni tovább, megállíthatatlanul, akkor is ha tél van és akkor is ha égetően perzsel a nyári nap.
Igen, akkoriban szinte minden játékot az utcán játszottunk, azonban ez nem volt egyenlő azzal, hogy az utca nevelt fel. Sokszor volt, hogy szüleink a zaj, a rivalgás irányába ment ha keresésünkre indult, és ott találta gyerekét a zaj kellős közepén, ami olyan hangos volt, hogy talán kisebb település túlsó felébe is elhangzott. Az addig már a feje búbjáig poros, a labda kergetés közben koszossá vált gyerekét csak nevét üvöltözve találta meg. Ha nem kerestek csak a késő esti órákban voltunk hajlandók hazatérni, mert már alig volt kivehető a sötétben a labda, és talán már nem is volt látható, csak mindenki szaladt a másik után, mert azt hitte nála a labda. Ez volt az a vágy ami 15, 20 vagy még ennél is több gyerek számára a játék idejére megszűnt a külvilág és csak az a bizonyos belső láthatatlan világban élt erre az időre, ami hajszolta fáradhatatlanul újra és újra erőre kapva, a játék örömét átélve, ami szinte a sok gyereket egyetlen eggyé formálva átéreztük egymás akaratát és ezáltal valahogy emberré lettünk.
Nem mindig volt ez a rohangálós játék a akkori időnkben sem. Néha gyerek felfogással megtárgyaltuk az akkoriban már éledező technikai vívmányokat. Összegyűltünk páran a kert egy részében ahol akkoriban disznóól és tyúkketrecek voltak, egy nagy, akkoriba úgynevezett zsidó épületben, ahol velünk együtt több család lakott albérletben, így értelemszerűen abban a házban több gyerek is volt, és be kell vallani jól elvoltunk. Tanultunk egymástól, játszottunk, viccelődtünk, vagy éppen egymást kergettük míg be nem esteledett.
A disznóól mellett évek óta egy kiszáradt fatörzs volt, amire kényelmesen rá lehetett ülni, és a ház gyerekei sokszor ott gyűltünk össze. Sokat nevettünk egymás mondásain, és teljesen felszabadulva hangosan beszéltünk egymás szavába vágva, mikor arra lettünk figyelmesek, hogy a kismalacok is becsatlakoztak. Szinte átvették a viháncolást, a beszédből és nevetésből eredő viselkedés hatására egy két kismalac „megkergült” az akkori szavunk járása szerint mondva. Horkantva, eszement iramban rohangált fel-alá az ól előtt kialakított előtérben ahol a vályú is volt.
Hirtelen megálltak, ránk néztek és újból rohantak egymás után egy rövid kört, horkantva, röfögve, majd közelebb jöttek bennünket bámulva, mintha kérdeznék, na fiúk milyenek voltunk? Mi ezen féktelen, óriási nevetésbe törtünk ki, ami megint arra ösztönözte a kis malacokat, hogy újabb folyamatos horkantással, röfögéssel, körbe körbe szaladgáljanak az ól előtt fáradhatatlanul, ezzel nekünk nevetésbe fulladt derültséget okozva. Nem tudok mit hozzáfűzni, de szerintem ők is gyerekeknek érezték magukat. Disznó gyerekeknek, akik malac módjára sajátos játéknak nevezhető rohangálással fejezték ki, hogy ők is tudnak játszani.
A Biblia írásaiban, a Prédikátor, elmélkedése közben megemlíti a hiábavalóságot, ami ebben a világban jellemzi az emberek és állatok hozzáállását az élethez.
"Hiszen az ember vége olyan, mint az állatoké, és mindegyikükre ugyanaz a sors várakozik: amint az ember meghal, úgy halnak meg azok is. Mindegyikben egyforma az éltető lehelet, és az embernek nincs többje, mint az állatnak, hiszen minden csak hiúság!"— Préd 3,19
Azonban nem minden alkalommal gyűltünk össze azért, hogy a féktelen nevetés és játék legyen a középpontban, hanem néha komolyabbra fordult a beszéd. Ilyenkor az egyik gyerek, aki történetesen a zsidó család unokája volt, ahol albérletben laktunk, mindig érdekfeszítő témát tálalt elénk, amit az amerikai rokonságuktól hallott, és sok történetet tudott mesélni, amiről nekünk, többi gyereknek fogalmunk sem volt, hogy ilyen létezik.
Szivar alakú, villámgyorsan közlekedő égi jelenségektől, az UFÓ-k-tól kezdve, a ma már egyáltalán nem titkos, emeletes zárt városokig, a mai plázákig és még sok mindenről mesélt a szabadság földjére, Amerikába elszármazott rokon. Azonban szomorú dolgok is szóba jöttek, mikor a zsidó nagyszüleitől hallott borzalmas történetekről esett szó. Zsidó emberek elhurcolása, kínzása, véresre verése, helyszíni lelövés borzalmas elbeszélése nem volt annyira ismeretlen előttünk, az akkor még alig több mint 15 éve lezajlott második világháború emlékében élő gyerekek számára. Rengeteget hallottunk a borzalmakról, amik a mai napig egy állati züllöttségre süllyedt nemzet előre eltervezett gyilkosságait, gyilkos állati ösztöneit ember formába, emberi alakban, emberi testet öltve, kivetkőzve önmagából milliókat gyilkol meg minden lelkiismeret furdalás nélkül.
Tudom, háború volt, és az évezredek során akadt más szörnyűség is, más hasonló elvetemült gyilkos király, vezér, vezető, aki a haza érdekeire hivatkozva, embertársaik kivégzését vitték végbe, hidegvérrel legyilkoltatva „ellenségnek” nevezett embertársát, saját nemzetéből, hazájából származó tömegeket hajszolva a biztos halálba a saját gyilkos ösztönei kielégítésére.
A második világháború sem volt kivétel. Hatezer zsidó, több ezer cigány és fogyatékos, vagy saját népéből származó, a gyilkosságot ellenző honfitársát gyilkolta meg egy elmebeteg. Koncentrációs táborokba tartva állati körülmények közt várták halálukat, ártatlan gyerekek, terhes nők, életerős férfiak gázkamrába zárva fulladtak meg, akiknek esélyt sem adtak a védekezésre. Ezeket a borzalmakat látva a hírhedt náci Hermann Goering fiatalabb testvére, Albert Goering elkeseredve a nácizmus embertelenségétől, karrierje, vagyona és élete kockázatával használta nevét és kapcsolatait, zsidók és politikai disszidensek százainak megmentésére a második világháború alatt.
Miért írom ezeket a sorokat?
2019 szeptemberében Magyarországon forgatott egy amerikai, Los Angeles-i stáb. A „The Hunt”, - Vadászat - című amerikai sorozat a második világháború Auschwitzba deportált rabok sorsáról forgatott filmet, amerikai színészekkel és magyar statisztákkal. Engem is kiválasztottak rab szerepére mint statiszta, háttérszereplő, és szerencsém volt magyar és amerikai színészekkel forgatni, akik ugyancsak rabruhába játszották szerepüket. Ha azt mondom mély nyomot hagyott bennem a rabokkal való azonosulás a forgatás során, talán nem is tükröződik vissza a megdöbbenésem, amit már gyerekkorom óta, dokumentum filmekben és könyvekben leírt történelem olvasása közben részletesen ismertetett borzalmak átéléséhez vezetett a deportáltak élete.
Az a mindennapi rettegés a haláltól, hogy vajon azon a nap ki lesz kiválasztva a halálra, amit teljes csendben magától értetődő módon kellett elfogadni, hogy itt a vég. Nincs több nap, nincs újabb nap amikor hálát lehet adni Istennek, hogy egészségesen felkelhetünk, vár a gazdagon elkészített reggeli, miután szabadon munkába mehetünk.
Ott ilyesmi nem volt. Állatnak tekintették kicsinytől nagyig, és úgy is tartották őket. Ha túlélte a napot lefekhetett, ha megengedték, egy vékony szalmazsákra. A rettenetes hidegben esetleg egy vékony takarót kapott akinek szerencséje volt, aki nem kapott az halálra fagyott. Nem sajnálta senki. Feje alá, párna helyett csak a kis alumínium edénykéjét rakhatta, azt is azért, hogy ne lopják el, mert leltári eszköz volt. Ha elhagyta életével fizetett érte.
Többet ért a nácik szemében egy mai értékkel nézve 50 Ft-os tálka, mint egy emberi élet. Nem volt szükség a tálra, hiszen soha sem tettek bele egy falat meleg ételt sem, de kénytelen volt őrizni a bizonytalan reggelig ami halálukat vagy egy újabb ajándéknapot jelentett, amit a magukból kivetkőzött nácik döntöttek el. Számomra a forgatás jó volt, élményekben gazdag, amit egy nap Istvántelken, majd több napon át Fóton forgattunk. Nem tudom mikor kerül mozivászonra, és azt sem mi lesz a "The Hunt" sorozatban a film címe. De azt biztosra tudom, hogy más szemmel nézek embertársaimra. És ha az ablak előtt, vagy bárhol a régmúlt emlékeim közül eszembe jut, és megjelenik a lelki szemeim előtt a második világháború borzalmait felelevenítő, filmen vagy történetben leírt kép, hálát adok Istennek, hogy az ilyen borzalmak idáig elkerültek, és kérem, hogy életem hátralevő részén, vagy inkább soha ne következzen az emberiségre hasonló tragédia.
Mindenkinek ajánlom, ha lesz alkalom, nézze meg a filmet, de még inkább ajánlom magát Auschwitzot meglátogatni, a helyszínt ahol talán sok lélek a maga helyén várja sorsát. Nem szükséges Lengyelországba utazni a haláltábor eredeti változatát megnézni, már az is elég borzadályt ébreszt bennünk, ha a Fóti, Magyarországi filmstúdió által megépített "Auschwitzi láger" pontos mását meglátogatjuk, amely a világon egyedülálló.
Ha szembesülünk minél többen a döbbenetes látvánnyal, talán utódaink, vagy még mi is egy új, szebb világ létrehozásához is hozzájárulhatunk, ha nem mással legalább gondolkodásmódunk megváltoztatásával, vagy embertársunk iránti szeretetünk gyakorlásával megtérve eddigi bűnös életünkből Istenhez, az Úr Jézus nevében.
Ha nem a múlt, hanem a jövő az, ami elhozza az örök élet lehetőségét, akkor látogasson el Izraelbe. A Hit Gyülekezete és mások is, minden évben több alkalmat is kínál csoportos kirándulás keretében, ami olyan áldást kínál, ami eddigi életünk során sehol sem tapasztaltunk.
Megérinteni azt a földet ahol Jézus kétezer évvel ezelőtt járt, egy magunkfajta, pogányból lett hívő számára megrendítő élmény. És ha a szemünk merengő ablakán bámulva a nagyvilágot, talán feltesszük a kérdést: - Isten ennyire szerette a világot, hogy vele együtt nekünk ajándékozott mindent? Vajon mi, ebben a korban élő emberek, minden eddig élő embernél szerencsésebbek vagyunk, hogy az idők végét szemeinkkel láthatjuk? Vajon mi vagyunk a szerencsések az évezredekkel ezelőtt eltervezett üdvtörténet kiválasztottjai?, hogy életben maradt lelkeink megláthassák a visszatérő Isten Fia megjelenését személyesen? „Ámen, bizony jövel Uram Jézus!”
Most következzen e történet vége felé a legfontosabb mondanivalóm, ami kinek-kinek hitére van bízva, hogy hiszi-e vagy sem. 2023 január végén történt, hogy az okostelefonomon a YouTube csatornára tévedtem, ahol rögtön az első videó ötlött a szemembe, ami arról szólt, hogy német gépfegyveres katonák és SS tisztek állnak egy a német háborús filmekből is ismert teherszállító autó végénél, aminek teljesen befedett platója már zsúfolásig tele volt meztelen emberekkel. Kicsikkel és nagyokkal, férfiakkal és nőkkel, fiatalokkal és öregekkel, kisfiukkal és kislányokkal.
Már csak egy 10 vagy 12 éves kislány elkeseredett sírással állt teljesen meztelenül a kocsi hátulján, és kényszeríteni akarták, hogy önként szálljon fel a hermetikusan befedett platóra, majd a kétszárnyú ajtót rájuk zárva, az autó kipufogógázzal kivégezzék őket. A videónak nem volt hangja, de az elkeseredett, halálfélelemmel küzdő kislányt látva, aki életéért könyörgött, és a már a kocsin levő emberek szívszorító könyörgése az életükért, teljes valójában hallhatóvá vált bennem.
Szinte hallottam a sikolyokat, a könyörgést, a beletörődést, hogy itt nincs könyörület. Nincs meghallgatás az imára, amely az ember halálának utolsó másodperceiben, a mindenhatóhoz, a teremtőhöz feljutna, mint segélykiáltás.
Még azon az éjszakán álmomban megjelent az utolsó képkocka, amit az eseményektől pár méterre állva láttam, majd hirtelen nagy fényesség keletkezett a fejem felett és egy tiszta, szelíd hang azt mondta:
– "Te sajnálod őket, de én a pokolból mentettem ki a lelküket". Ez annyira megrendített, hogy azonnal felébredtem, de a fejemben zúgott tovább, mint egy magyarázatként, hogy a test nem használ semmit, a lélek az, ami megelevenít. Ekkor értettem meg, hogy a biblia ezeket az eseményeket már évezredekkel ezelőtt megírta, csak nem értjük, mert nincs Isteni magyarázat mellékelve.
Az emberi gondolkodás nem elég, mert az igék értelme el van rejtve az emberek elől és csak a szellem, a lélek kinyilatkoztatása által lehet a Szentírást megérteni. Tanulhatunk teológiai akadémiákon más emberektől, akik maguk is emberektől tanultak, de Isteni segítség nélkül nincs értelem, ami a Biblia igazságaira és az ott leírt próféciákra magyarázatot adna.
"Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted."
„Ámen. Bizony jövel Uram Jézus!”— Mt. 11,25
„Ámen. Bizony jövel Uram Jézus!”
